2010. 02. 07. 0:50 - írta jevotska

Kilazítom a cipőfűzőmet, hogy kényelmesebbé váljon a lábbelim, nem törődve azzal, hogy később eleshetek benne, eltörhet a lábam, és örökké sánta leszek. De vajon nem rosszabb az, ha folyamatosan szorosra fűzöm, és évek múltán eldeformálódik a lábam, fokozatosan sántulok, majd sánta leszek, igaz nem estem hasra a cipőfűzőmben egyszer sem? Na akkor most mi az akaratgyengeség? Az, ha bekötöm, vagy az, ha nem?

/

Minél többet kapunk abból, amire vágyunk, és amitől kiteljesedhetnénk, mint emberek annál erősebb az az erő, amely ezektől eltaszít.

2010. 01. 13. 3:05 - írta jevotska

Aznap:

Csengetés, ajtónyitás, itt a postás.

Aláír, átvesz, kibont.

Elolvassa, meghökken, meghal. A halál oka: szívroham.

 

Másnap:

Csengetés, ajtónyitás, itt a postás.

Valaki más aláír, átvesz, kibont.

Kár, hogy a címzett már nem él, így nem tudja, hogy az aznapi levélben elírás történt.

 

A címet nem én találtam ki, hanem James M. Cain. Köszönet.

 

2010. 01. 13. 2:22 - írta jevotska

1.

...

"Na, vedd le azt a konyhakést
Az ereidről, kérlek!
Ha vérbe fagyva talállak
Az ábrándjaim helyén
Én megutálom magamat
De megutállak téged is

...

Nekem nem jó érzés az
Hogy te ott térdig húgyos budikba'
Egy konyhakéssel nyiszáljad
A halhatatlan lelked!

Fáj"

 

2.

...

"Ó tökélyre törekvő
Belülről hatalmas
Kívülről kicsi
Istennek tetsző
Na és nekem is tetsző

Kicsi, kicsiszolt kő
Hívlak, jöjj el, ó, jöjj elő!"

...

1.Sziámi -  Ha előrelátó csecsemő lettél volna...

2.Sziámi -  Kicsi kicsiszolt kő

2010. 01. 05. 1:53 - írta jevotska

2009. 12. 31. 0:36 - írta jevotska

...

"Végül úgysem áll mellénk a küzdés
Akárhogy csattan az akaraton a korbács
Megzavarjuk a felszínét
De a mélyben csak áll majd, hideg tömegével."

Félek, igen!

2009. 11. 30. 3:03 - írta jevotska

Ez ellen küzdök, és szerintem az a több ezer egyetemista is, aki a humán területek iránt érdeklődik, és/vagy nem megy neki a matek meg a fizika. Mert hát ketté kellett választani a kettőt, nem volt jó a polihisztorok kora, és az, hogy az mehetett egyetemre, aki úgy teljesít (vagy aki olyan családból származott, mert ez nem új keletű [mint tudjuk], de ettől vonatkoztassunk most el).

Attól függetlenül, hogy van tudományos alapja, és hosszú folyamat, megfontolt döntések sorozatának a következménye ez a szétválás, még nem biztos, hogy jó. Persze most magam ellen is beszélek, mert ha a polihisztorok korában lennénk, de ugyanezek a képességeim (sőt, ha még ugyanígy nőnek is születek),  esélyem sem lenne egyetemre járni, mivel én sem vagyok az A polihisztor-típus (sajnos). De akkor szakmát tanulnék, és megelégednék a műkedveléssel üres óráimban. 

Hogy visszatérjek a címben felsejlő gondolatokhoz, igen nehéz dolgunk van nekünk, bölcsészkezdeményeknek. Mert aki elvégez, egy tegyük fel, magyar szakot, mit tud csinálni? Kutat... ha kutat, kapja a tudományos fokozatokat, írja a tanulmányokat, meg eléldegél... De ha már fokozatok vannak, akkor úgy szép, ha ezt elismerik, és szélesebb körben nyilvánosságra kerül. Így hát legyenek egyetemi tanárok!

Először is, aki képes mindent megtanulni, érdeklődik, törekvő, az igen nagy mennyiségű tudást halmozhat fel, ami elegendő ahhoz, hogy ez megmozgassa a fantáziáját, és  tudományos munkában, saját elképzeléseit megvalósítsa. Ha ez megállja a helyét, akkor nyert ügye van. Egyenes út vezet a katedra felé. Csakhogy a felhalmozott tudás továbbadása egy másik probléma. Belátható, hogy nincs más választása, a tudományos munkából nem élhet meg mindenki, ám a következményekkel senki nem számol, mert ha már nem az ő élete, előmenetele, akkor egy csapásra mindeggyé válik. Persze ezért nem minden esetben hibáztatható az ember, és minden tiszteletem ezeké az okos embereké, de jobban örülnék, ha nem tanítanának csupán presztízs- és megélhetési okokból. Mert ezzel akarva-akaratlanul rontják a következő nemzedék színvonalát, nem beszélve arról, hogy a másik oldal, akik szívesen megosztanák, és továbbadnák a megszerzett tudást, esetlegesen háttérbe szorulhatnak. Természetesen ez a naiv álláspont, és tisztában vagyok azzal, hogy nem áldozhatja fel mindenki magát másokért, csupán elégedetlenségemet szeretném érzékeltetni.

Sok minden lett szétválasztva a fenti bekezdésben, de a másik nagy csoportja az egyetemen tanító embereknek az, (és előzőlegesen rossz helyen határoztam meg a kettő elválását, mert a tudományos munka, és a presztízskérdés sem játszik ebben az esetben szerepet)aki oda keveredett, ott van, kap egy szobát meg egy bögrét, és olvasgat. De mikor a kérdéses eredetű tudás átadásával ( ha nincs, akkor mit ad át?) bízzák meg, mert nem tudom miért, akkor azért számolhatna a felelősséggel. Lehetne jó fej, és mondhatná, hogy arra támaszkodjunk, ami le van írva hitelesebb emberek tollával, mint ő. Persze nincs tisztában vele, ez is nyilvánvaló. Így tanít. Vagyis felolvasó reggelt tart. Aztán követel. De vajon azt, amit ő hisz, hogy tudás, vagy számít a véleményünk, esetleg más kontextusba helyezett álláspontok összevetése is? Kiderül.

Itt vagyunk tehát, és látjuk a példát, s az ez által nyújtott kilátástalanságot. Mert ez lenne a jövőnk, ha nincs bennünk pedagógiai indíttatás, vagy minek nevezzem!? Csak remélhetem, hogy kialakul minden leendő tanárban, és nem lesz ebből hiány. 

Végezetül azért megemlítem, hogy a fentiekben egyoldalúan közelítettem meg a problémát, mert hiszen hihetetlenül elhivatott, munkájukat élvező emberekkel is találhatunk az egyetemen! Csak mint már oly sokszor említettem, a rosszról könnyebben lehet elmélkedni, és az elégedetlenség kifejezése is egyszerűbb…

2009. 11. 25. 23:24 - írta jevotska Mennyi idő alatt dől el egy ember élete? És mikor van az a mennyi? Az első kérdésre viszonylag gyorsan válaszolhatunk, mert pár pillanat, és volt, nincs. De valóban volt? Nem csak a nemlétben sodródott léttel álcázva magát tengetve napjait? Vagy netalántán fordítva. Nem tudható. Vannak akik azt mondják, hogy már a születés pillanatában eldől egy ember sorsa, akkor, amikor kiszabadul az örökkévalóság börtönéből, s emberré kényszerül. Majd itt olyan illúziók tömkelege éri, ami azt erősíti benne, hogy minden most van, nincs több ekkor, akkor is csak módjával volt. Becsülje meg, használja ki, élvezze, amíg lehet! De vajon meddig? "Meg volt írva a nagy könyvben", hogy másfél perc alatt valaki megragad, és visszataszít oda ahonnan jöttünk? Eléggé abszurd. Főleg, hogy belénk ivódott, hogy sehonnan sem jöttünk. Akkor hát ott a menny, a nirvána, vagy kinek mi tetszik, és ezzel le is van tudva. Csak egy valamiről feledkezett meg az evilágot elhagyó.Amiről pedig nem tehet. Keletkezik még valami,amivel nem számolt sem ő, sem az őt körülvevők, mert olyan valójában, amilyenné a zuhanás után vált, még nem fogalmazta, s nem foghatta fel senki sem. Folyamatosan érlelődött a kötődés, a másik szükségessége, csak éppen ez táplálta a majdanit. Ami annál fájdalmasabb és gyötrőbb, minél szorosabb volt a kapocs.

2009. 11. 19. 2:02 - írta jevotska Az utánozhatatlan Tim Burton 1982-es rövidfilmje. Élvezzétek. Azért sok mindenre jó a Facebook. :P

2009. 11. 02. 2:41 - írta jevotska

2009. 10. 30. 1:43 - írta jevotska Néha elevenebb az, amit a mozdulatlanság láncol a létezésbe. A bennünk lévő tenger az, ami értelmetlenné teszi a ciklikusságot, és az örökös mozgásban lévő mindenhatóság erejét. Mindegy, hogy a méltóságteljes halálhoz való ragaszkodás az, ami kitaszít a mozgásból, vagy egy személy által való soha meg nem értettség. Óhatatlanul belezuhanunk, vagy belerohanunk a mozdulatlan létezésbe, amiből kilépni ugyanakkor lehetetlen, s csak a véletlennek, vagy az elszánt tenni akarásnak a következménye, ha ez mégis megváltoztatható.

2009. 10. 20. 2:20 - írta jevotska

Azt mondom, legyen fikció, s nem lesz itt több addikció!

Az élet milyenségének realitásáról elmélkedik, majd köpne egyet, konstatálva, hogy erre nincs szüksége, de azért mégsem teszi, mert mégis csak úriember. Kifejezi érzéseit egy underground körökben slágerszámba vett dal éppen ideillő soraival, ezután a lényegre tér. Vagyis arra, amiről azt hiszi, lényeges. Jó megfogalmazás ez, mert pont a 21. század látszat-műanyag valóságából származtatható őt ért atrocitásokon kesereg. Persze szocializálódott, tehát bármennyire is tudja, hogy nem fontos ez, azért másra hárítja a vélt hiányosságokat. Újabb dalszövegrészlet, vagy akár filmszöveg is lehetne, amely kifejezi azt a mérhetetlenül őrlő csalódást, amit a másokba fektetett hitének az elillanása okozott. Megfogalmazza az igényét valaki(k)re, aki(k) megbecsülné(k) azt, aki(k) nem ő(k). Persze naiv szegény, és él benne a vágy a csalódást okozottaktól való elszakadásra. (Ekkor még nem tudja, hogy a jövő sem hoz semmi/senki jobbat). 

Kitér az előreláthatóan perifériára kerülésének azon szakaszára, amikor még lehetne mit tenni, kesereg rajt, de persze ugyanúgy folytatja, mintha nem tudná, hogy létjogosultság az nem lesz... Természetesen nem ez a fő problémája, de azért ez is eszébe jut, ha már éppen mindent rosszá varázsolt egy-két korty szabadságot, s vidámságot hozó nedű. 

Visszatér előző gondolatmenetéhez, és eljátssza magában, hogy ha valaki megkérdezné tőle, hogy hány emberre számíthat úgy igazán, akkor mit válaszolna. Persze válaszol is, a számadat a 0, majd megmagyarázza (természetesen magának), hogy ez ugyan nem az ő hibája, mindenki és minden rossz, ellene van, csak ő a normális. Kis kitérés az alkohol másokra gyakorolt hatására, mert nyilván fel tudja (fel tudja, s vajon egyáltalán fel lehet?) mérni, miközben hát ő is alatta van!? 

Na valami hatás, és jön az örök téma, az egy valaki által meg nem értettség, ami persze megint folyamatos kesergést, meg fájdalmat, szomorúságot idéz elborult gondolataiba... Innen nem  meglepő, pár lépés (itt gondolatmenet, mert ugye nem mozdul) és eszébe jut a másnap hatása, aminek semmi köze nincs a valósághoz, de mivel a rossz dolgoknak is meg van az ideáljuk, így ezekhez tartja magát, s bár tudja, hogy úgysem fog fájni a feje, de még a gyomra sem, azért ezen is kesereg pár sort. 

El akart menni, persze, már rég nem lenne itt, ha tudná hol a telefonja... Nem tudom, hogy ő tudja-e, de biztos, hogy akkor is maradna, ha meglenne. Meg amúgy is, mintha nem lenne édes-mindegy. Mindenesetre felfogja, hogy nem részeg (nem, akkor mi?), és hogy milyen rossz, hogy mindenki jól érzi magát a terjengő erkölcstelenségben. Persze nem a józanul erkölcstelennek tűnő erkölcstelenségről van itt szó, csupán valamiről, ami általános, de az elkeseredettség nagyította 7 és félszeresére. 

Megint egy dalszöveg, illetve csak a dal címe, ezt most épp a fizikai állapot meghatározására használja, és meg is jegyzi, hogy semmi köze a számhoz. (Azért elég aberrált szegényke.) Jó, ezután elemzi embertársait egyesével, és senki nem kerüli el a figyelmét, mert a megfigyelés jó dolog, főleg, ha másokat kell leírni. Ebbe mindig is jó volt, még ha nem is tűnt úgy. 

Ismét konkrét utalások a cselekményre, a szociális háttérre, az erőviszonyokra, kapcsolatrendszerekre, elemzésre nem is érdemesek. 

Kísérlet arra, hogy elhagyja a helyszínt. Ez még csak az elmélet, ezeknek a teóriáknak a gyártása is elég jól megy neki, átültetni a gyakorlatba, az már más (elárulom, nem is nagyon sikerül hősünknek, de ott még nem tartunk). Kis értekezés az evidencia átalakulásáról, majd, mikor ez is meg volt, utalás egyik mesterségében példaképének tekinthető úriemberre. Mert e nélkül nem lenne teljes a történet. 

Csatlakozás, érzi is ezt, s frusztráló, ugyanakkor intellektuális fölényérzetét jól kiemelő magányát idegenek zavarják meg. Beszélgetésbe elegyedik, és talán ez volt az, ami szükséges volt ahhoz, hogy visszavonódjanak az előzőleg megfogalmazottak. A nagy kérdés, hogy vajon ahhoz, hogy visszavonja, másképp kell gondolnia? Nem, dehogyis... Elég, ha elhiteti a nagyérdeművel, hogy ez a világ a világok lehető legjobbika, és nincs baj, ameddig érzi, hogy fáj... Maga mellé állít egy-két embert, persze érződik a "mindegy mit mond, helyeselek, de attól még ugyanazt gondolom" egyértelműsége, de annyi baj legyen.

A beszélgetésben nem talál semmi kivetnivalót, miért találna? Most éppen a Megértő a szerepe. Ezek után kísérlet az elvben már végigjátszott színelhagyás végrehajtására, sikertelenül. Az emberi jó szándék megakadályozza... Aludjon jól, eleget gondolkodott már (a) megháborodott.

 

2009. 10. 20. 1:18 - írta jevotska Arra gondoltam, hogy írni kellene valami konkrétat. Úgy értem lenne eleje vége, vagy valami megadott dologról, mert a semmire való hosszan elnyújtott reflektálás már elég jól megy, azt hiszem. Látszik is ez az előző bejegyzésekből, mert nincs valami megfogható témájuk. Na jó, egy-kettőnek van, de az is elenyészik. Úgy írnék már valami olyant, aminek értelme van, vagy legalább úgy tűnik. Fogalmazás, verselemzés, csak az a baj, hogy nem vagyok rákényszerítve.... Na de HE U RÉ KA...mondaná a meztelen... Tudom már mi lesz, de egyelőre nem mondom meg. Lesz itt öröm, és nevetés, vidámság és hajbókolás ( ezt a szót nemrég hallottam, valami iszonyat...)

2009. 10. 20. 1:12 - írta jevotska

Vajon mindenki aberrált lenne? Nehéz elképzelnem mindaddig, amíg olyan emberekről is kiderül, akikben pont az ideális átlagosságuk az extrém intellektualitásukkal volt megkapó. Mert hát ki gondolná, hogy csak úgy hipp-hopp előbújik valakiből az állat, és hirtelen a homoszexualitás lágyságának nem éppen mondható vágyaival hozakodik elő? Merthogy én nem, az is biztos. Lehet, hogy extrém egyéni gondolkodású, kivételesen különleges emberekre vágytam, de ezt valahogy aberráció nélkül, az elmében és értelmi mellett érzelmi intelligenciában mérve. Nem pedig még saját magamat is megbotránkoztató jelenségekben. Tényleg olyan sokat kérnék azzal, hogy kedves, megértő, segítőkész, széles látókörű, érdeklődő, barátságos embereket szeretnék megismerni?! Szerintem olyan kicsike dolog ez. Nem vágyom arra, hogy megnyerjem a lottót, sem arra, hogy milliókat keressek, csupán körülvenném magam a fent említett tulajdonságokkal rendelkező emberekkel. Mert vannak barátaim, ez igaz, de a legtöbbjük messze. Végre azt tanulom, ami érdekel, de ki kellett szakadnom megszokott, nem is annyira szokványos hétköznapjaimból... Nem-szokványosnak nevezem, mert lehetett volna ennél hétköznapibb is.

Rengeteg gondolatot kellene közölnöm mostanság, csak valahogy nincs hozzá kedvem. Elmulasztottam rekonstruálni egy "átmulatott" ( azért ez nagyon durva kifejezés, mert a mulatság alatt én nem azt értem, ami másokkal történt akkor, sem azt, hogy nemtetszésem kifejezésképpen hogy éreztem magam) éjszaka lejegyzéseit, ami azért elég érdekesnek bizonyult, csak nehezen tudom elolvasni. Mondjuk annyiból érdekes, hogy nem várt (s a későbbiekben teljesen elfeledett) intertextualitást sikerült létrehoznom, eléggé nagy mennyiségben úgy, hogy minden összefügg mindennel. Mintha meg lenne konstruálva... Muszáj ezt a kis szösszenetet ellopnom H. Ivántól. Persze más is gátol a megkonstruálatlan rendezettségem rekonstruálásában, méghozzá az, hogy túlságosan egyértelmű a leírtak alapján a véleményem bizonyos hozzáállásokról, véleményekről. Mivel nem mindig érzem úgy a dolgot, mint akkor az alkóliámban ( alkohol és melankólia összerántása, amely tökéletesen kifejezi ezen szer által az elmémben okozott zavarokat ). Jobb, ha megadom, s nem magam adom, legalábbis bizonyos szituációkban. 

Írnék még Kantról is, mármint az ellenvetéseimről egy-két (lehet hogy rosszul értelmezett) meglátásával kapcsolatban. De lehet, hogy csak a világ változik... Á micsoda közhelyek, mindegy van funkciójuk, mert valahogy elfoglalják a lényegi mondanivaló helyét, amit lehet, hogy ki sem akarunk mondani. Ja, persze itt most szó sincs erről, nem akartam világmegváltó gondolatokat megfogalmazni, mert ahhoz én kicsi vagyok, de azért jó volt feltételezni a lehetőséget, hogy lehet, hogy a közhely mégsem akként értendő. Na ennek a bekezdésnek semmi értelme, az írásra, s magamra való reflektálásra meg senki nem kíváncsi ( még én magam sem), szóval inkább befejezem, és megnézem a Belső tenger című filmet...

Majd elfelejtettem, én nem akartam megbántani senkit, és kár, hogy mégsem vagy (Te megnevezetlen) olyan, amilyennek szeretnél látszani. 

2009. 09. 30. 23:58 - írta jevotska

hogy minden jobbra forduljon. Mondjuk valószínűleg népes olvasótáborom nincs tisztában a címben rejlő intertextualitás létjogosultságával, attól függetlenül kétségtelen, hogy jól hangzik. Amúgy H. Tóth István nevezte el az Erőltetett menet című verset így. De persze ez lényegtelen, mármint abból a szemszögből, amiről szólnia kellene ennek a bejegyzésnek.

Van egy téma, amit régóta meg szeretnék írni, és az ötlet megszületésétől még nem jutottam el a véghezvitelig. Megvan a mondanivaló, megvan az ötlet, a cím, a logikus gondolatmenet, de valami hiányzik. Kicsit megfoghatatlan a téma, főleg, hogy egy olyan embernek is nehézséget okoz a megfogalmazása, akinek azért szokott menni az ilyesmi. Remélem sikerül egyszer (illetve kétszer) megírni.

Más foglalkoztat. Azért nagyon sok tanulságot vonhatok le az életem ezen új szakaszából. Tanulság, tehát meg kell fizetni a tanulópénzt, vagy ilyesmi, leírhatnék én ide sok hülye evidenciát, a tényeken az sem változtatna. Kifejezetten nyugodt lelkiállapotban vagyok épp, és ha sikerülne kellően elfogadható színvonalon leírnom ezeket, akkor elégedett lennék. Vicces vagyok, hisz sosem leszek elégedett, főleg nem magammal. A világgal sem, de azzal meg tudok békélni. 

Elég sok csalódás ért, és egy beszélgetés rávilágított arra, hogy lehet, hogy jobb, ha hagyom a dolgokat rendeződni, és az időre bízom a munkát. Persze nehezen értek ezzel egyet, de tény, hogy sokkal egyszerűbb kívülről szemlélni a világot, amelyben élek. Kívülről, és úgy, hogy nem szólok bele. Mindazonáltal hiszek abban, hogy majd egyszer a távoli, s mégis oly közeli örökkévalóságban sikerül az emberi kapcsolataimnak úgy alakulnia, hogy ne mindig az előzetes, naivan idealista fantazmagóriáimra építsem fel a valaki által kialakított bizalmamat. Nehéz lesz ez, tudva azt, hogy ez olyan elvonás, mint amikor a kis pintyeket egy kalitkába zárva őrzik, etetik, szeretik. Attól még nem lehetnek szabadok, és nem lesznek boldogok, mert hiszen az alapvető létszükségleteiken kívül csak az különböztetné meg őket a többiektől, hogy hogyan gondolkodnak, hogyan élnek. Na jó a pintyek nem a legeslegjobb példák, meg nyilvánvaló, hogy az emberekre gondoltam, de nem is olyan hülyeség ez. Visszatérve az ideális utópiám kinyilatkoztatásához, nem hiszem, hogy valaha is megoldást találok a bizonyos emberekkel való viszonyomban kialakult problémák megoldásához, így az egyetlen amit tehetek, ha nem sajnáltatom magam, magam adom, és elvonatkoztatok. 

Hát nem lettem elégedett, de közzéteszem.

 Ezt hallgatom: Képzelt Város - Hercules

2009. 09. 10. 22:43 - írta jevotska

Az a baj, hogy nehéz olyan dolgokat feldolgozni, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak magunknak köszönhetjük. Mindenesetre tisztában vagyunk vele, hogy az idő nem old meg semmit, ezt egyszerűen be kell látni. Mennyire hülye kifejezés az, hogy belátni? Egyenlő azzal, hogy kijelentéseket teszünk a be nem következettről. Ami meg teljességgel lehetetlen. Az is érdekes, hogy mennyivel könnyebbnek tűnik - és jogosan - mások problémáját megoldani, vagy helyes ösvényre terelni, mint azt, aminek a középpontjában mi állunk. Időhúzás, vagy időpazarlás?

Érdekes lenne elgondolni, hogy magunkon kívülállóként hogyan oldanánk meg a problémáinkat. Úgy értem, meg kellene próbálni megoldási javaslatot gyártani egy olyan problémára, amivel ellátunk egy kitalált személyt. Így máris "nem" a saját gondjainkkal lennénk elfoglalva, hanem valaki máséval. Ez nagyon nehéz, mert valahogy tudatunkon kívül kellene helyezni ezt a dolgot, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy ez a valami akár csak a miénk is lehetne. Aztán így arról is megbizonyosodhatnánk, hogy vajon jó tanácsot adnánk-e vagy sem, igaz ehhez az kellene, hogy visszakapcsoljuk az emlékező és felismerőképességünket, ami által ismét tudatosítanánk, hogy mégis a mi problémánk volt, és az a valaki aki segített, mi magunk vagyunk. Ajajj... lehet, hogy a skizofrénia lenne ez az elérhetetlennek, és kiszámíthatatlannak tűnő állapot? :)

2009. 08. 24. 2:28 - írta jevotska

2009. 08. 23. 23:01 - írta jevotska

Ha létezik egy általam, saját magam számára még ki nem alakított örökkévalóság, valamint a már megélt deja vu-ket különféle mátrix, vagy multiverzum elmélettel magyarázzuk, akkor miért ne lehetne generálni egy olyan valóságot, ami tökéletesen egy síkon mozog az általunk ténylegesnek hitt valósággal?

 Vagyis rossz az a kérdésfeltevés, hogy miért ne lehetne, mert lehet, csak általában nem ezzel magyarázza, aki ezzel él. Mert ilyen szempontból az a pasi, akinek két felesége van, megosztja a hetét a két családja közt, ő is két különböző világban él. Teremtett magának még egy univerzumot, és össze tudja egyeztetni az életeit. Aztán persze lebukik, és az egyik felesége megöli a másikat, mert nem tudja elviselni azt, hogy a férjének van másvalakije, és attól gyereke. Miközben élhetne is az ez által adódó lehetőségekkel. Csakhogy vannak hibák a rendszerben. Két univerzum létrehozása azért szükséges, mert az értelmi és érzelmi intelligenciahányadosok nincsenek azonos szinten. Ez alatt azt értem, hogy bizonyos emberek, kölcsönvett példámban a férj, két nőben találta meg azt, ami teljessé tette az életét. De ezt egyrészről a törvény szabályozza, amely elítéli, jobban mondva tiltja a bigámiát, másrészt a feleségek hozzáállása. Megelégedtek azzal a boldogsággal, amit az ő egyetlen férjük és a tőle született gyerekük adott nekik. Persze ezért nem vonhatók felelősségre, mert mindenkinek mást jelent a boldogság, de arra akarok kilyukadni, hogy meg van adva egy általánosított boldogságkép, amely annyira beleivódott az emberekbe, hogy rettentő abszurd módon törvényekbe iktatják ezt, és korlátozzák az ettől eltérő boldogság elérhetőségét.

Az emberi társadalom és szocializálódás egy újabb olyan pontja ragadta meg az érdeklődésem, ami olyan rettentően abszurd paradoxonokra épül, hogy az már nevetséges. Mondjuk az emberi viselkedés, és alkalmazkodó készség figyelembevételével természetesen érthető, hogy a fent említett példa drasztikus. A bigámiát tiltani kell, mert az általánosodott boldogságkép egyre szélesebb körű elterjesztésével sikerült elérni azt, hogy a férjjel szemben mindkét feleség érdeke/érzései azt diktálják, hogy ezt megszűntessék, az esetleges "balesetek" elkerülése miatt.

Ennek az eredetére nem térek ki, de nyilvánvalóan nagy szerepet játszott a kialakulásában a kereszténység elterjedése. Amivel nincs is gond, de olyanfajta korlátokat kaptunk, akkora falakkal vesszük körül magunkat, amiknek a lebontásához rettentő sok, a falakat felépítők, és javítgatók szabályainak megsértése vált szükségessé. Nagyon nehéz szembeszállni az elvárásokkal, amiket évek, évtizedek, de hogy a múltba nézzünk, évezredek alatt állítottak elénk, vagy éppen örököltünk. Minden azon múlna, hogy hová születünk? (Mert természetesen vannak olyan helyek, ahol nem tiltott a bigámia sem, de maradok a saját kultúrkörünkben.) Nem vagyok benne biztos. Csak az ilyen mértékű empátianélküliség mindig megrémít, ha belegondolok. Miért kellett ilyen örökséget ránk zúdítani? Miért volt erre szükség? Mi volt az a szörnyű bűn, amit elkövettünk, hogy az alapvető, emberi "szabadságjogainktól" fosztottak meg?

Törvények, elvárások, példamutatás, mártírok és apostolok, követendő példák, remény, elhitt hit: ezek azok, amik nekünk, embereknek jutottak. Ha valaki túl szeretne ezen lépni, mert van ereje megkérdőjelezni a mindenki által alapvetőnek hitt, ugyanakkor a másik oldalról nevetségesnek tűnő dolgokat, akkor pedig a reményvesztettséget, a hitet valami jobban, a meg-nem-értettséget, valamint a kirekesztettséget kapja jutalmul. Ehhez a periferikus állapothoz csak a józan ész, és a gondolkodásra való képesség marad, amit néha tehernek érezhet a magára hagyott...

 

2009. 08. 07. 2:35 - írta jevotska

Sok mindenre ráébredtem a mai nap folyamán. Köszönhető ez az igazi, kétoldalú kommunikációnak, amiben sajnos igen ritkán van részem. Nem fogom többé azzal terhelni az elmémet, de még csak a billentyűzetet sem, hogy az elcseszett emberinek nevezett kapcsolataimat siratom. Mert tettem ezt annak reményében, hogy így talán megjavulhatnak, felfejlődhetnek egy általam ideálisnak vélt szintre. Azonban egyedül nem lehet véghez vinni ilyen magasztos dolgokat.

Talán csak nem akarom elfogadni azt, hogy egyes emberek sokkal többet jelentenek nekem, mint én nekik. Ahhoz, hogy megoldódjanak ezek a kapcsolataimban kialakult problémák, le kellene mondania a másik félnek néhány dologról. Például az önbecsülésről, a szokásokról, a közönyről, az önzésről. Olyan dolgokról, amikről én már rég letettem a cél elérése érdekében. Viszont ezektől nagyon nagy erőfeszítések árán lehet  csak elhatárolódni, és úgy tűnik, hogy minden igyekezetem kevés ahhoz, hogy ilyen változások kapuit nyissam meg akárkiben is. Legalábbis az eddigi tapasztalataim erre engednek következtetni.

Nem tudok úgy megkínálni valakit csokival, hogy az illető nem képes kinyitni a száját, hogy beletegye azt. Egy idő után meg nyilván nem is fogok próbálkozni, mert azt látom, hogy szerencsétlennek kellemetlen az, hogy annak ellenére, hogy nyilvánvaló a helyzet, mégis ráerőltetem az akaratom. Egy ilyen szituációban kit is nézne mindenki hülyének? Hát egyértelműen azt a barmot, aki kínálgatja csokival az azt látszólag elfogyasztani képtelen személyt. Nevetséges vagyok. Mert hiszek abban, hogy ki tudná nyitni a száját, csak az nem jut el a tudatomig, hogy valószínűleg nem nem tudja, hanem nem akarja. Lehet, hogy az illető nem szereti a csokit? Hm...

2009. 07. 29. 3:39 - írta jevotska

Vajon érdemes olyasvalamiért küzdenem, ami már rég értelmét vesztettnek tűnik, és folyamatosan elszomorít? Nyilván nem, de akkor is előre látom, hogy mivel mástól nem várhatok megoldást, ismét nekem kell kezembe venni az írányítást, és élnem tovább kétségek közt, ezenkívül azt éreznem, hogy felesleges, erőltetett tárgy vagyok csupán. Nem is, nem tárgy, személy, de a jelzők azért helyénvalóak. Aztán persze úgyis megint túldramatizálok, de már erre is találtam magyarázatot. Miszerint nem dramatizálom túl, csak más az értékrendem, és mást értek ugyanazon fogalom alatt. Egy idő után persze bekattanok majd a sok különbözőségtől, amik köztem és azok közt jelentkeznek, akikről azt hittem, hogy talán hasonlóak.

Amúgy ne vezessen félre senkit ez a melankolikus hangnem, amit a bejegyzés elején használtam. Jól vagyok, nyugodt vagyok, pihenni is tudok általában, csak a kommunikáció hiányzik néha. Újra van időm olvasni, legalábbis úgy tervezem, mert nem sokat haladtam azokkal amiket elterveztem mivel helyettük más könyveket is olvasgattam... De majd idővel pótolom a kimaradtakat. Főleg, hogy most 3 évig minimum biztos ezzel fogok foglalkozni. Azt hiszem, de hát megint csak nem biztos semmi sem, de ennek már nem is szabad máshogy lennie, tudva azt, hogy az elképzeléseimnek nem túl sok a létjogosultsága ebben a világban. Na de fő az optimizmus, minden jó lesz MAJD. :)

2009. 07. 26. 23:42 - írta jevotska

A szép, új világot lehetetlen megvalósítani. Nem mintha az emlékeim, és a jelenhez képest mért múlt nélkül szeretnék élni, de azt hiszem valami ilyesmiben lehetett volna részem akkor, ha az utópiámban élek. Majdnem ott találtam magam. Szinte már elhittem, hogy el lehet vonatkoztatni, és úgy mosolyogni, amiben nincs semmi érdek. Aztán persze az emlékek, vélt vagy véletlen sérelmek ismételten győzedelmeskedtek az utópiám fölött, mert ez egy olyan illúzió, ami megosztva volna jó. De megoszthatatlannak tűnik, úgy, hogy csak én élek benne, megélhetetlen. Tehát utópia marad.