Ez ellen küzdök, és szerintem az a több ezer egyetemista is, aki a humán területek iránt érdeklődik, és/vagy nem megy neki a matek meg a fizika. Mert hát ketté kellett választani a kettőt, nem volt jó a polihisztorok kora, és az, hogy az mehetett egyetemre, aki úgy teljesít (vagy aki olyan családból származott, mert ez nem új keletű [mint tudjuk], de ettől vonatkoztassunk most el).

Attól függetlenül, hogy van tudományos alapja, és hosszú folyamat, megfontolt döntések sorozatának a következménye ez a szétválás, még nem biztos, hogy jó. Persze most magam ellen is beszélek, mert ha a polihisztorok korában lennénk, de ugyanezek a képességeim (sőt, ha még ugyanígy nőnek is születek),  esélyem sem lenne egyetemre járni, mivel én sem vagyok az A polihisztor-típus (sajnos). De akkor szakmát tanulnék, és megelégednék a műkedveléssel üres óráimban. 

Hogy visszatérjek a címben felsejlő gondolatokhoz, igen nehéz dolgunk van nekünk, bölcsészkezdeményeknek. Mert aki elvégez, egy tegyük fel, magyar szakot, mit tud csinálni? Kutat... ha kutat, kapja a tudományos fokozatokat, írja a tanulmányokat, meg eléldegél... De ha már fokozatok vannak, akkor úgy szép, ha ezt elismerik, és szélesebb körben nyilvánosságra kerül. Így hát legyenek egyetemi tanárok!

Először is, aki képes mindent megtanulni, érdeklődik, törekvő, az igen nagy mennyiségű tudást halmozhat fel, ami elegendő ahhoz, hogy ez megmozgassa a fantáziáját, és  tudományos munkában, saját elképzeléseit megvalósítsa. Ha ez megállja a helyét, akkor nyert ügye van. Egyenes út vezet a katedra felé. Csakhogy a felhalmozott tudás továbbadása egy másik probléma. Belátható, hogy nincs más választása, a tudományos munkából nem élhet meg mindenki, ám a következményekkel senki nem számol, mert ha már nem az ő élete, előmenetele, akkor egy csapásra mindeggyé válik. Persze ezért nem minden esetben hibáztatható az ember, és minden tiszteletem ezeké az okos embereké, de jobban örülnék, ha nem tanítanának csupán presztízs- és megélhetési okokból. Mert ezzel akarva-akaratlanul rontják a következő nemzedék színvonalát, nem beszélve arról, hogy a másik oldal, akik szívesen megosztanák, és továbbadnák a megszerzett tudást, esetlegesen háttérbe szorulhatnak. Természetesen ez a naiv álláspont, és tisztában vagyok azzal, hogy nem áldozhatja fel mindenki magát másokért, csupán elégedetlenségemet szeretném érzékeltetni.

Sok minden lett szétválasztva a fenti bekezdésben, de a másik nagy csoportja az egyetemen tanító embereknek az, (és előzőlegesen rossz helyen határoztam meg a kettő elválását, mert a tudományos munka, és a presztízskérdés sem játszik ebben az esetben szerepet)aki oda keveredett, ott van, kap egy szobát meg egy bögrét, és olvasgat. De mikor a kérdéses eredetű tudás átadásával ( ha nincs, akkor mit ad át?) bízzák meg, mert nem tudom miért, akkor azért számolhatna a felelősséggel. Lehetne jó fej, és mondhatná, hogy arra támaszkodjunk, ami le van írva hitelesebb emberek tollával, mint ő. Persze nincs tisztában vele, ez is nyilvánvaló. Így tanít. Vagyis felolvasó reggelt tart. Aztán követel. De vajon azt, amit ő hisz, hogy tudás, vagy számít a véleményünk, esetleg más kontextusba helyezett álláspontok összevetése is? Kiderül.

Itt vagyunk tehát, és látjuk a példát, s az ez által nyújtott kilátástalanságot. Mert ez lenne a jövőnk, ha nincs bennünk pedagógiai indíttatás, vagy minek nevezzem!? Csak remélhetem, hogy kialakul minden leendő tanárban, és nem lesz ebből hiány. 

Végezetül azért megemlítem, hogy a fentiekben egyoldalúan közelítettem meg a problémát, mert hiszen hihetetlenül elhivatott, munkájukat élvező emberekkel is találhatunk az egyetemen! Csak mint már oly sokszor említettem, a rosszról könnyebben lehet elmélkedni, és az elégedetlenség kifejezése is egyszerűbb…

Van valami ilyesmi szöveg egy számban, nem tudom. Címnek jó lesz, vagy még többnek!

Igazából nem gondoltam volna, hogy minden megváltozhat hetek, maximum hónapok leforgása alatt.  Volt egy hely, ahol a kapcsolatok, egy közösség kialakítása volt a lényeg. Illetve a kialakult kapcsolatok fenntartása. Itt persze nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy azt én naivan elképzeltem, de az eddigiekkel ellentétben most nem tudom azt mondani, hogy nem a környezet a hibás. Kivételesen tudom,hogy igazam van, hogy laikusan szemlélem a dolgokat - persze nem érzelmi kötődés nélkül, mert az ebben a helyzetben lehetetlen. 

Egy kialakuló közösségből egy döntésképtelen emberek halmaza szerveződött, amit körülbelül ilyen abszurd-demokráciaként lehetne jellemezni. A szavazzuk felkiáltás a legmegszokottabb. Elfelejtik, hogy vannak dolgok, például egy érzés, amit nem lehet megszavazni. Mondjuk szerintem egy emlékezési ceremónia is ilyen. Minek lehetne nevezni azt a "közösséget", ahol azt mondják: Szavazzuk meg, hogy mikor menjünk ki a temetőbe leróni kegyeletünket. Persze mindenkinek mindig van kifogása, hogy miért nem tud éppen jönni. Amikor az a legfontosabb, hogy a fodrász megcsinálja a frizurákat, ahelyett, hogy az érzéseikkel foglalkoznának. Lehet, hogy nincsenek már érzések? Mondjuk valószínűleg ez az igazság, és a lényeg az, hogy a látszatot fentartsák. Direkt nem írom T/1-ben. Nem érzem magam felsőbbrendűnek. De a hangsúly az érzem szóra helyeződve kifejezi az alapvető különbséget azok közt, akik éreznek, és azok akik azt a látszatot keltik, hogy éreznek. Bár őszintén szólva inkább maradok annál, hogy tartsanak az érzéstelenek érzéstelennek, mint hogy az érzéstelenek érzelemmeltelinek higgyenek. Sokaknál inkább a másik lehetőség áll fent, és valahol büszke vagyok, hogy én nem tartozom ehhez a népes táborhoz. 

Eltávolodni innen, elfelejteni az utóbbi hónapokat, és bízni abban, hogy ezek az emberek magukhoz térnek, és észreveszik, hogy bár lehet, hogy magas pozícióba kerülnek, az nem minden.  Az érzelmi egzisztenciát nem lehet megvenni. Mondjuk lehet nincs is ilyen fogalom, de nekem most ez is jelent valamit. Ha mások látják, érzik azt, hogy nem a rossz szándék az uralkodó egy személyiség kivetülésében, hanem mondjuk egy kompromisszumokra, és empátiára, megértésre, türelemre való törekvés, az teremthet másokban egy tiszteletérzést.Az pedig már valamilyen szintű egzisztencia...

Vannak jó dolgok is, illetve történnek érdekes találkozások. Gagarin kilépett az Űrbe ( a semmibe vagy a mindenbe?). Hosszú út vezetett odáig, és kis lépés volt neki, de nagy az ember(iség)nek. ( Mert nem csak Niel Armstrong lépett egyet, de Gagarin jelentősége is van ugyanakkora, mert Niel csak továbblépett azon az úton, amit Gagarin már "kitaposott".)
Valahogy a kapcsolatokat is jellemezhetnénk így, mert kapukat nyitunk ki, belefeledkezve a megismerés rejtelmeibe. Találkozás a várakozáson felülivel, azzal, ami addig még a távlatokban sem képviseltette magát. Nagyon nagy érdeklődéssel várja a világ a visszatérést, és az élmények megosztását. Amire természetesen sor kerül. Találkozás egy ismeretlennel. Az ismeretlennel. Vagy lehet, hogy nem is simeretlen, csak valami olyannak a kifejeződésre jutása, ami mindig is ott volt, csak éppen megtestesületlenül? Érdekes kezdetnek lehettünk szemtanúi. Én nagyon várom a folytatást! ;)

Jazzékiel, Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz, Joy Division -Unknown Pleasures

Joy Division Unknown Pleasures című albumának borítója,
egyébként pedig  gyakran "haldokló csillag"-nak nevezett rajz a CP1919 pulzár villanásait ábrázolja.

Hazugságok, igazságtalanságok, csalódások, megkönnyebbülések világa ez a világ. Felszínesség, ostobaság, lelki szegénység, érzelmi unintelligencia uralkodik mindenhol körülöttünk. Igaz ezzel nem nem mondtam semmi újat, tisztában vagyok vele. Igazából nagyon kevés embertől várhatom el azt, hogy megértően, kedvesen viszonyuljanak hozzám, bár látszólag minden rendben van. Mindenki szeret mindenkit, mindenki mosolyog a másik hülye poénjain, igazat adva egymásnak mindenki hagyja élni társait, akikkel a szocializálódása következtében, s az iskola kötelékein belül megismerkedett. Mindenki éli a maga világát, és tökéletesen érvényesül az élni és élni hagyni jelmondat. Mindez tökéletesen működik mindaddig, amíg valaki el nem kezd gondolkodni, s nem fogalmazódnak meg a fejében "eretnek" gondolatok, amik arra irányulnak, hogy ebbe a látszólagos idillbe, ami a tudatlanságból fakad egy kis színt vigyen.
Itt nem konkrét dolgokról akarok beszélni, csak azt közölni, hogy elegem van az igénytelen ostobaságból. Tudom, hogy nem fog megváltozni a világ, meg más szemében lehet én is ugyanolyan ostoba vagyok, mint ahogy én látok egyes embereket, de ha ők nem tolerálnak, akkor én miért áltatom magam azzal, hogy türelemmel és empátiával többre mehetek? Nem, nem ez az ő nyelvük, meg kellene találni a közös kódot ezekkel az emberekkel, mert hiába fogalmazom meg az álláspontom, ami ugyebár nem egyezik az övékkel, nem sikerül megértetnem magam, vagyis lehet, hogy nem vagyok elég meggyőző... Vagy a hülyéket nem lehet meggyőzni arról, hogy nincs igazuk? Semmi realitásérzék, semmi egyediség, csak a tömegek után való rohanás, a minta követése, meg a saját kicsinyes módszereik tökélyre fejlesztése. Ennyi történik. Mindenki talál magának valakit, akinek hasonlóak az érdekeik, s máris készen vannak a nagy, örökké tartó barátságok, vagy éppen szerelmek. Lehet, hogy csak én hajszolom annyira a nyugodtságot, az értelmet, az intelligenciát, hogy elfelejtettem, hogy ez nem az az élet, ahol ezek mérvadó értékek lennének? Lehet, de nem fogom tudni elfogadni ezek hanyatlását. Egyszerűen ki kellene zárnom a számomra oly sokat ártó külvilágot. De hogyan, mikor ebben élek???
Na ennyit a fellengzős gondolatokból, ilyeneket nem is "szabadna" leírnom.

      Az utóbbi egy hetet nem kívánom senkinek. Egyik legjobb barátom eltűnt. Az utolsó mondata az volt, mikor vasárnap hajnali kettőkor beszéltem, hogy "na game over, vigyázz magadra kicsi lány".... Aztán hétfőn éjjel kaptam egy e-mailt a srác apukájától, hogy eltűnt, ha tudunk róla valamit értesítsük. Mondanom sem kell, hogy három napig teljesen feszült voltam, nem tudtam odafigyelni semmire sem, és körülbelül hetvenszer felhívtam, hátha felvesz, de nem. Az egész történetet nem akarom elmondani, a lényeg, hogy előkerült épségben. Nagyon meghatározó élmény volt ez számomra is, mert soha nem kerültem hasonló szituációba, amikor is félő, hogy elvesztek valakit, aki közel áll hozzám. Igazából nem csak Ő, de én is most fogtam fel, hogy milyen érték ma egy olyan ember, akivel ismeritek egymást, nem kell színlelni, és az első bekezdésben olvasható 'undoretikettet' betartani. Rettentően örülök, hogy előkerült, és remélem, hogy nem kell még egyszer hasonló élményt átélnem.

Meghatározó olvasmányélményem Földényi F. László Melankólia című műve. Még nem fejeztem be, mert az egyik napról a másikra 100 Ady vers, majd két nap múlva 2 kötetnyi Babits akadályoz a gondtalan olvasásban, de nagyon tetszik. Aki teheti olvassa el, mert ha érdekli a filozófia, a filozófusok, a különböző művészetek, az ember és halál, melankolikus és halál viszonya, a melankólia megítélése különböző korokban, akkor nagyon nagyon neki való ez a könyv.  Földényi nagyon behatóan foglalkozik a témával, rettentő sok filozófusra, s szavaikra hivatkozva.

      Időközben jelentkeztem egyetemre, mert ugye tegnap lejárt a határidő. Nem érdekelt semmi, jelentkeztem első helyen ELTE-BTK szabad bölcsészetre. Tudom, hogy sokakban viszolygást fejez ki ez a dolog, meg hogy mégis mit csinál egy szabad bölcsész, kérdezhetnék. És kérdezik is. Meg hogy miből fogok majd megélni, miért nem megyek valami olyan szakra, amiben 'nagyobb a jövő', mondjuk mérnök, vagy gazdálkodás és menedzsment.
Azért, mert az én jövőképem, életfelfogásom nem engedi ezt meg. Hogyan foglalkozzak pénzügyekkel, vagy számítógépes programok szerkesztésével, mikor a világnézetem legfőbb eleme az ember? Bár most már az embert is ezek a dolgok határozzák meg, de én nem fogok beállni a sorba, és buzdítani az emberiséget az elembertelenedésre, már ha ez még aktuális probléma, és létezik még emberiség érzésekkel, művészeti hajlammal, világot érzelmekkel megismerni-akarással. Mert azért néha elgondolkodom ezen. Egy olyan világban ahol lenézik a művészetet, a kultúrát, az érzelemkifejezés fontosságát, és az ember identitását és hovatartozását egy pár számjegyből álló " összeg" határozza meg, beszélhetünk-e egyáltalán emberiességről? A válaszom igen, mert vannak emberek akiknek az életének nem ez a mozgatórugója, bár tény, hogy nélkülük érvényesíteni magunkat sajnos nehéz. A világot nem az elembertelenítés által, hanem az emberek által létrehozott alkotásokon keresztül szeretném megismerni. Más szemével látni a világot, több nézőpontból szemlélni a társadalmat... Ezért nincs szükségem  egy átlagszakra, ahol majd mindenki végigbukdácsol a sok, számára érdektelen tantárgyon, hogy 5 év múlva beülhessen egy irodába, ahol majd a 400emeletes házakat, vagy az emberi cselekvést helyettesítő robotokat tervezze. Szerintem az emberekben sokkal több van ennél, mint hogy ezt csinálják, de ez felel meg a kor elvárásának, így behódolnak.
Lehet, hogy 10 év múlva a mostani értelemben véve szegényen, szerényen, és megkockáztatom eléggé perifériára szorultan fogok élni, de ha ezzel jár a megismerés, hát legyen. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de inkább választom ezeket a perspektívákat, mint azt, hogy hozzájáruljak a világ elvilágtalanodásához. Itt még megemlíteném, hogy rettentően örülök, hogy ismerek olyan embereket, akik ellenállnak és nem hódolnak be, és szeretném ezt megköszönni nekik....

Ezt hallgattam ma: Bahaus: Bela Lugosi's dead, Laibach: Tanz mit Laibach, Noisettes: The count of Monthe Christo, Aphex Twin: I want your soul, Joy Division: Decades....